Vajon van-e valamilyen emberi törvény?

A harmadik problémát így közelítjük meg: úgy látszik, hogy nincs semmilyen emberi törvény.

1. A természettörvény ugyanis az örök törvényből való részesedés, amint mondottuk (a. 2). Ámde az örök törvény által "minden a legrendezettebb", amint Augustinus mondja a De Libero Arbitrio 1-ben. Tehát a természettörvény elégséges minden emberi dolog rendezésére, vagyis nincs szükség emberi törvényre.

2. Ezenkívül, a törvénynek mérték-jellege van, amint mondottuk (q. 90, a. 1). Ámde az emberi ész nem mértéke a dolgoknak, hanem ellenkezőleg, ahogy a Filozófus mondja a Metafizika 10-ben. Tehát az emberi észből semmiféle törvény nem eredhet.

3. Ezenkívül, a mértéknek a legbiztosabbnak kell lennie, amint a Filozófus mondja a Metafizika 10-ben. Ámde az emberi észnek a teendőkkel kapcsolatos utasításai bizonytalanok; a Bölcs 9,14 szerint: "A halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok." Tehát az emberi észből semmiféle törvény nem eredhet.

Ezzel szemben áll, hogy Augustinus a De Libero Arbitrio 1-ben két törvényről beszél, egy örök és egy időleges törvényről, s ez utóbbit emberi törvénynek nevezi.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a törvény a gyakorlati ész bizonyos előírása, amint fentebb (q. 90, a. 4) mondottuk. Ámde úgy találjuk, hogy a gyakorlati és a spekulatív ész hasonlóan jár el: ugyanis mindkettő bizonyos elvekből jut el bizonyos következtetésekre, amint fentebb (q. 90, a. 1) mondottuk. Ennek alapján tehát azt kell mondanunk, hogy miként a spekulatív észben természetszerűen ismert, bizonyíthatatlan elvekből jönnek létre a különféle tudományok következtetései, amelyek ismerete nincs természetileg belénk adva, hanem észbeli munkával fedezzük fel azokat, ugyanúgy a természettörvény parancsaiból, mintegy egyetemes és bizonyíthatatlan elvekből kell kiindulnia az emberi észnek és így eljutnia bizonyos részlegesebb intézkedések ismeretére. Ezeket az emberi ész által felfedezett rendelkezéseket, a törvény lényegéhez tartozó egyéb feltételek teljesülése esetén emberi törvényeknek nevezzük, ahogy fentebb (q. 90, a. 4) mondottuk. Ezért mondja Tullius is a Retorika-ban, hogy "a jog kezdete a természettől indult ki, azután bizonyos szabályokat az ész hasznosnak talált, és ezek szokássá váltak, majd a természettől kiinduló és a szokás által igazolt dolgokat a törvényektől való félelem és a vallás szentesítette".

Az első ellenvetésre tehát azt kell mondanunk, hogy az emberi ész az isteni értelem követelményeiből részesedni nem teljes mértékben, hanem csupán tökéletlenül és a maga módján képes. Ezért, ahogy a spekulatív ész az isteni bölcsességből való természetszerű részesedés által rendelkezik bizonyos egyetemes elvek ismeretével, de nem ismer sajátosan minden igazságot, ahogy azokat az isteni bölcsesség tartalmazza, ugyanúgy a gyakorlati ész oldaláról is természetszerűen részesedik az ember az örök törvényből bizonyos egyetemes elveket illetően, de nem ismeri a konkrét esetekre vonatkozó konkrét utasításokat, ahogy azokat az örök törvény tartalmazza. Ezért szükséges, hogy az emberi ész a maga munkájával jusson el a törvények bizonyos konkrét előírásainak ismeretére.

A második ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az emberi ész természeténél fogva nem szabálya a dolgoknak, hanem a természetszerűen beléje adott elvek egyetemes szabályai és mértékei mindannak, amit az embernek cselekednie kell, amiknek a természetes ész a szabálya és mértéke, jóllehet nem mértéke a természettől adott dolgoknak.

A harmadik ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a gyakorlati ész a konkrét, esetleges teendőkkel kapcsolatos, nem pedig szükségszerű dolgokkal, mint a spekulatív ész. Ezért az emberi törvények nem rendelkeznek azzal a tévedhetetlenséggel, mint a tudományok bizonyításon alapuló következtetései, és nem is szükséges, hogy minden mérték mindenképpen tévedhetetlen és biztos legyen, hanem csak annyira, ahogy a saját nemében lehetséges.