Vajon a közösség vezetői felmentést adhatnak-e az emberi törvények alól?

A negyedik problémát így közelítjük meg: úgy látszik, hogy a közösség vezetői nem adhatnak felmentést az emberi törvények alól.

1. A törvényt ugyanis "a közjóért" hozzák, ahogy Isidorus mondja az Etimológiában. Ámde a közjó nem szenvedhet kárt valamely magánszemély érdeke miatt, mivel "a nép java istenibb, mint egy ember java", ahogy a Filozófus mondja az Etika 1-ben. Tehát úgy tűnik, hogy nem lehet felmentést adni valakinek, hogy az egyetemes törvény ellen cselekedjen.

2. Ezenkívül, a nép vezetői számára ez a parancs: "Ítéletkor ne nézzétek a személyt; a kicsiket éppúgy hallgassátok meg, mint a nagyokat." (5Móz 1,17) Ámde engedélyezni valakinek olyan valamit, amit egyetemlegesen megtagadnak mindenkitől - személyválogatásnak tűnik. Tehát ilyen felmentéseket a nép vezetői nem eszközölhetnek, mivel ez ellentétes az isteni törvény parancsolatával.

3. Ezenkívül, ha az emberi törvény helyes, összhangban kell, hogy legyen a természettörvénnyel és az isteni törvénnyel, különben "nem lenne összhangban a vallással, és nem felelne meg a fegyelemnek", vagyis a törvény szükséges kellékeinek, ahogy Isidorus mondja (q. 95, a. 3). Ámde az isteni törvény és a természettörvény alól egy ember sem adhat felmentést. Tehát az emberi törvény alól sem.

Ezzel szemben áll, amit az Apostol mond az 1Kor 9,17-ben: "Rám lett bízva a szétosztás (dispensatio)."

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a szétosztás sajátos értelemben valami közösnek az egyedi lényekhez való hozzámérését jelenti. Ezért a családfő is szétosztónak (dispensator) mondható, amennyiben a család minden tagjának súllyal és mértékkel szétosztja a tevékenységeket és az élethez szükséges dolgokat. Így tehát bármely közösségben amiatt mondható szétosztónak (dispensatornak) valaki, hogy ő rendelkezik: valamely közös parancsot miképpen kell az egyes embereknek teljesíteniük. Ámde előfordul olykor, hogy valamely parancs, ami a közösség hasznára van az esetek többségében, nem megfelelő egy bizonyos konkrét személynek, vagy mivel egy konkrét esetben meg lenne akadályozva valami jobb, vagy valami rossz következne be, ahogy a fentebb (q. 96, a. 6) mondottakból kitűnik. Ámde veszélyes lenne ezt kinek-kinek ítéletére bízni, hacsak nem esetleg nyilvánvaló és hirtelen jött veszély esetén, amint fentebb (q. 96, a. 6) mondottuk. Ezért, annak, aki a közösséget kormányozza, hatalma van felmentést adni a saját tekintélyére támaszkodó emberi törvény alól; vagyis olyan személyek, illetőleg esetek vonatkozásában, ahol a törvény fogyatékos, engedélyt adhat, hogy a törvény parancsát ne tartsák meg. - Ha azonban kellő ok nélkül, önkényesen osztogatja az engedélyt, hűtlen és oktalan lesz a felmentési tevékenységében: hűtlen, ha nem szándékolja a közjót; oktalan, ha nem veszi figyelembe a felmentés értelmét. Ezért mondja az Úr a Lk 12,42-ben: "Mit gondolsz, ki a hű és okos kulcsár, akit ura családja fölé rendelt?"

Az első ellenvetésre tehát azt kell mondanunk, hogy amikor valakit felmentenek a közös törvény megtartása alól, ennek nem szabad a közjó hátrányára történnie, hanem azzal a szándékkal kell felmentést adni, hogy a közjónak hasznára váljon.

A második ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy nem személyválogatás, ha nem egyenlő személyek nem részesülnek egyenlő adományokban. Ezért amikor valamely személy állapota megköveteli, hogy benne valamit ésszerűen és sajátosan figyelembe vegyenek, nem személyválogatás, ha vele valamilyen sajátos kegyet gyakorolnak.

A harmadik ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a természettörvény egyetemes érvényű parancsolatai alól (amelyek sohasem ejtenek tévedésbe), nem lehet felmentést adni. Más parancsolatok alól azonban, amik mintegy az egyetemes parancsolatokból levont következtetések, ember által adható olykor felmentés: például, hogy a kölcsönt ne adják vissza a hazaárulónak, vagy más ilyesmi. - Az isteni törvényhez pedig úgy viszonyul bármely ember, mint a magán személy a köztörvényhez, amelynek alá van vetve. Ezért ahogy az emberi köztörvény alól csakis az adhat felmentést, aki törvényhozó, vagy az ő megbízottja, ugyanígy az isteni jog parancsolatai alól, amik Istentől származnak, nem adhat felmentést senki más, egyedül Isten, vagy az, akinek ő maga erre sajátos megbízást adna.